2007, nomád tábor, egy átlagos reggel.

Míg a gyerkőcök napközben játszanak, mi állunk a vártán, és úgy sunnyogunk el, ahogy nem szégyellünk. Ellenben este eljön a mi időnk, hátramegyünk a gázüzemű tábori hűtőszekrényekhez, és előkerülnek a sörök, borok, rokonoktól-ismerősöktől beszerzett páleszok.

A dorbézolás után bevonulunk hálóhelyünkre, egy 1973-as szabványú honvédségi tisztisátorba, ledőlünk szalmazsákunkra, belebújunk hálózsákunkba. 

Mire jön a reggel, ezekben a felépítményekben percről-percre egy fokkal nő meg a hőmérséklet (aki volt katona ezt nem tudhatja, hiszen kilenc körül ők már sosem voltak a sátrukban), szinte elviselhetetlenségig fokozódva.

Én általában a végletekig kibírom, de nálam is eljön a pillanat, amikor már tarthatatlan. Ilyenkor kibotorkálok, és átmegyek a hadműveleti sátorból átalakított konyhasátorba, hogy a képen látható zombi testében még további egy-másfél órát agonizáljak.

(A helyszíni látvány valószínűleg több gyermek egészséges mentális fejlődésében játszott olyan szerepet, amelyet majd negyven körül bogoznak ki pszichológusaik kemény munkával.)